Újratermelődő adósságok

168óra.hu - 2016. augusztus 4. - Lengyel Flóra

  Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász arról beszél a 168óra újságírójának, hogy mivel rossz a finanszírozási rend­szer, a kórházak adóssága folyamatosan újratermelődik.

  Sinkó Eszter egészségügyi köz­gazdász azt mondja a 168 Órá­nak: a kórházak főként a rossz finanszírozási rendszer miatt adósodtak el. Ugyanis a térítési díj még az ellátás során keletkező kiadásokat sem fedezi. A szakem­ber felidézi: 1993-ban alakítot­ták ki azt a rendszert, amely mai napig alapja a fekvőbeteg-ellátás állami finanszírozásának. Ez az úgynevezett hbcs - vagyis homo­gén betegcsoportok -, amely a kórházi teljesítményeket hivatott meghatározni. Bonyolult számí­tással egyebek mellett mérlegelik a betegségtípusokat, az esetek összetételét, valamint az azokhoz kötődő beavatkozások árát. Nem egészen tíz éve, 2007-ben pél­dául egy átlagos súlyosságú eset térítési díja 145 ezer forint volt. Ez az összeg később 150 ezer fo­rintra emelkedett, s mindeddig nem változott, amiből egyenesen következik, hogy az intézmények reálértékben jelentős vesztesé­geket halmoztak föl. Súlyosbít­ja a helyzetet, hogy a 2012-es központi béremelést is a dologi kiadásokra szánt forrásokból fi­nanszírozták, ami további 20-25 milliárdos lyukat ütött a költség­vetésen.

Sinkó Eszter szerint rontott a helyzeten a néhai Molnár La­jos vezette egészségügyi tárca is, amely 2006-ban szűkített az úgynevezett teljesítményvolu­meri-korláton (rvk). A két évvel korábban bevezetett tvk azt sza­bályozta, hogy egy adott egész­ségügyi beavatkozásból, illetve diagnosztikából hány lehet egy­ egy intézményben. Ha a meg­határozottnál többet végeztek, akkor azt az állam csökkentett térítési díjjal finanszírozta. Sinkó Eszter úgy számol, hogy a mi­nisztérium a szűkítéssel eleve ki­vett a kórházak és a szakrendelők zsebéből tízszázaléknyi bevételt. (Mások ezzel szemben úgy vélik: ekkorra már olyan kibékíthetet­len ellentétek alakultak ki a be­tegek, a kórházak és a biztosítók érdekei között, hogy ha nincs a rvk - és ha Molnár Lajos nem szigorít rajta -, akkor a felesleges beavatkozások száma kezelhetetlenné válik, ami a pénzügyi rendszer teljes összeomlását okozta volna.)

Súlyos gond az orvos- és nő­vérhiány is az egészségügyi közgazdász szerint. A hiány­szakmákban - noha még így is képtelenek lennének versenyez­ni a német, az osztrák, az angol és a skandináv bérekkel - hazai szinten kiemelkedő fizetéseket kellene adni, amelyeket a térítési díjakból lehetetlen előteremteni.

Fontos az is: az uniós támo­gatásoknak köszönhetően szá­mos rendelő és kórház megújult. Csakhogy így a működtetésük drágábbá vált, hiszen a modern technikák és eszközök fenntartá­sa eleve többe kerül. Erre nincs pénz a térítési rendszerben.

Az eladósodás mértékét tovább növelte a kórházak államosítása, amelynek következményeként szűkült a kórházigazgatók hatás­köre, s ezzel együtt tűnt el a gazda­sági és - tegyük hozzá - szakmai érdekeltségük is. Ugyanakkor az állami intézményfenntartó, vagyis az Állami Egészségügyi El­látó Központ - csakúgy, mint az oktatásban kialakított „testvére", a Klik - lassú, bürokratikus és túl drága. Sinkó Eszter szerint nem véletlen, hogy bár tavaly a kor­mány 60 milliárd forintot adott a kórházak lejárt adósságainak kifizetésére, az adósságállomány napjainkra ismét 50 milliárd fo­rintra nőtt.

Az államosításnak van egy to­vábbi, rendkívül súlyos követ­kezménye, ami az oktatásban történtekre emlékeztet: míg az önkormányzatok 2010 előtt évente úgy 90-100 milliárdnyi többletforrást adtak egészség­ügyi intézményeik és azok be­ruházásainak finanszírozására, ma ennek töredéke sem jut az intézményekre. Ennek oka, hogy korábban a helyi közösségek magukénak érezték kórházaikat, ráadásul az önkormányzatokat felelősségre is lehetett vonni az eladósodásért. Az sem volt mind­egy, hogy a polgármesterek és a képviselők pontosan tudták: a helyi választások eredményét érzékelhetően befolyásolja, hogy mi történik a kórházukkal. (Nem véletlen, hogy a Veszprém megyei Tapolcán a választás egyik ki­emelt témája volt a helyi kórház sorsa.) Most viszont lényegében senki - sem a kórházigazgató, sem a képviselő, sem a polgár­mester - nem felelős semmiért.

Sinkó Eszter úgy véli, a kór­házaknak nonprofit vállalkozási formában kellene működniük. Így az igazgatók hatásköre növe­kedne, ami egyből helyretenné a felelősség kérdését is. Az egész­ségügyi közgazdász azt mondja: kötelezővé kéne tenni, hogy a kórházak szerződései nyilváno­sak legyenek. Ezekből nyomon lehetne követni, hogy ki mire és mennyit költött. Az átláthatóság javítása amúgy könnyen meg­oldható lenne - már ha valaki csakugyan ilyen irányba szeretné elmozdítani a rendszer működé­sét.


Hozzászólások: