Érdemben már csak a betegeken és a munkaerőn lehet spórolni

MedicalOnline, 2015. február 10. – Tarcza Orsolya

Interjú dr. Velkey Györggyel, a Magyar Kórházszövetség (MKSZ) elnökével.


Hiba lenne az egészségügyi régiók és az elmúlt években kialakított progresszivitási szintek felszámolása az új kórházi struktúra kialakításakor, a legkomolyabb veszélyt viszont az jelenti, ha arra kényszerítik az intézmények vezetőit, hogy elküldjék a dolgozókat, vagy a betegellátás minőségének rovására spóroljanak. Erről dr. Velkey György, a Magyar Kórházszövetség (MKSZ) elnöke beszélt a MedicalOnline-nak.

– Lezárult a megyei egyeztetések első fordulója, ahol az OEP, az ÁNTSZ és a GYEMSZI képviselőivel egyeztettek a kórházak. Mi a tapasztalatuk, sikerül az intézményeknek helyben megegyezniük?

– Az egyezség egyszerűbb ott, ahol a megyék nagyobb finanszírozási összegekkel számolhatnak: előrehaladott egyezségekről tudok beszámolni Nógrád, vagy Bács-Kiskun megyéből. Ahol szűkösebb a pénz, ott keményebb menetekre lehet számítani.

– Nyilván a legnehezebb egyezség a fővárosban várható, ahol színesíti a képet, hogy új, multidiszciplináris centrum építéséről döntöttek a kormánypártok a mezőkövesdi frakcióülésükön, amelynek helyét a MedicalOnline információi szerint Csillebércen jelölték ki. Nincs elég kórház a Budapesten?

– A helyszínt illetően nem szeretnék a hallomásokra hagyatkozni, de nagyon nagy szükség van egy ilyen sürgősségi centrumra. A fővárosi kórházak szinte kivétel nélkül elöregedettek, pavilonrendszerűek, amelyek nem alkalmasak erre a szerepre, a félig-meddig megoldások itt már nem segítenek. Az agglomerációt is ideértve 3,5 millió ember veszi igénybe a fővárosi egészségügyi ellátást, az új intézmény így valós igényre adott valós válasz lehetne. A helyszín kiválasztása komoly logisztikai, tudományos és gyakorlati szervezést igényel, hiszen mind autóval, mind tömegközlekedési eszközökkel elérhetőnek kell lennie a kórháznak. Ha ez sikerül, az hosszú távon jelentene megoldást az ellátásban betegnek, orvosnak és a rendszerszervezőnek egyaránt.

– Elég megterhelő időszak ez most a kórházak vezetőinek. Miközben nagyobb felelősséget vár tőlük a döntéshozó, sorban bocsátják el a kollégáikat, a hírek szerint elég „érdekes” stílusban. Ezt nem tette szóvá a MKSZ az egyeztetéseken?

– Folyamatos diskurzusban vagyunk az államtitkársággal, erről is beszéltünk, beszélünk. Ahhoz, hogy a most zajló folyamat eredményre vezethessen, szabad, jó légkörű párbeszédre van szükség, ezért sem tartjuk szerencsésnek a vezetőváltások időzítését. Az elbocsátások hátterét, részleteit nem ismerjük, de harcedzett, sok feladatot sikeresen elvégző, eredményeket felmutató menedzsertársainkról van szó. És bár dönthet úgy a fenntartó, hogy a jövőben nem tart igényt a munkájukra, az emberiességnek olyankor is hangsúlyosnak kell lennie.

– Hogy áll az intézmények adóssága?

– A MKSZ legutolsó adatai szerint december 31-én 69,6 milliárd forint volt a kórházak lejárt adóssága, a számokat kicsit torzítja, hogy az év utolsó napjaiban érkezett meg a kasszasöprésből származó 10 milliárd forint az intézményekhez, és volt, ahol már elkezdték törleszteni a tartozásokat, másutt a kifizetés nem volt teljes körű. A január végi összesítésben várhatóan megmutatkozik majd a télen jellemző, gyorsabb növekedési tendencia és az év végi konszolidáció, ami azonban nem volt jelentős, így érdemben nem befolyásolja az adósságállományt.

– Prognosztizálható, hogy az a hatvan milliárd forint is kevés lesz, amelyet a költségvetésből az adósság lenullázására szánnak?

– Számításaink szerint március-áprilisra, amikorra várhatóan mobilizálható lesz ez a pénz, már 75 milliárd forint körül lesz a lejárt szállítói állomány, ráadásul ebből az összegből nem csak kórházi, hanem a teljes közellátói intézményhálózat adósságát szeretnék kifizetni. Korábban sem, és most sem kaptunk ígéretet arra, hogy ez a pénz csak a kórházaké lenne, bár minduntalan jelezzük, hogy fontos lenne a tartozások lenullázása.

– Aminek a megtartása is elvárás…

– Annak első feltétele, hogy nulláról induljunk.

– Zombor Gábor korábban több ízben jelezte, ha az állam az intézmények fenntartója, állnia kell a fenntartás költségeit is, a gyógyításra kapott pénzt teljes egészében a betegellátásra kell fordítani. Erről esik még szó az egyeztetéseken?

– A kórházszövetség igyekszik felszínen tartani a kérdést. Az Állami Egészségügyi Ellátó Központ felállításakor lehetne újra hangsúlyozni, hogy a háttérintézmény feladatai közé tartozhatna ezeknek a költségeknek a finanszírozása. Egyelőre azonban az amortizációra szánt forrás sem látszik a büdzsében, pedig ennek rendszerszerű megjelenése a finanszírozás tartós stabilitását eredményezné. Bár az uniós forrásokból történt felújítások, műszerpótlások kvázi amortizációpótlást jelentettek, de ebből nagy területek – így a főváros, vagy Pest megye – kimaradtak.

– Ezek a beruházások megtakarítást, vagy többletköltséget jelentenek az adott intézmény számára?

– A működési költségek magasabbak, amivel a fenntartónak kalkulálnia kellene, ám ennek sincs gyakorlata. Egyúttal a felújított intézmények amortizációs tényezője fokozott, ami megjelenik a költségvetésükben, még akkor is, ha ez az első években nem jelent valós ráfordítást. Ezekben a kórházakban már csak ezért sem lehet nullszaldósra kihozni a költségvetést.

– Mi van az OEP-től kapott dossziékban?

– Az OEP módszertana, amelynek mentén racionalizálni kell a kapacitásokat és az ellátásokat megyén belül. Ezzel párhuzamosan az intézmények menedzsmentjének olyan szakmai anyagot is össze kell állítaniuk, amelyben megfogalmazzák, hogyan tartják meg a pénzügyi egyensúlyt. Ez viszont már fenntartói, politikai elvárás.

– Ebből születik meg az a dokumentum, amelynek aláírásával az intézményvezető – „fővesztés” terhe mellett – vállalja, hogy nem adósodik el a kórháza?

– Az egyeztetések második fordulója zajlik, ahol számot kell adni arról, hogyan csökkenthető tovább az adósságállomány. Nyilvánvaló, hogy sok mozgástér nincs. Az Állami Számvevőszék egy korábbi vizsgálatában megállapította, hogy húsz kórházból tizenhétnél nincs meg a fedezet a közvetlen költségek biztosítására sem. A helyzet azóta sem javult.

– Akkor hogyan fognak spórolni? Nem fogadják, vagy elküldik a betegeket?

– Át lehet gondolni a beszerzéseket, racionalizálni a belső működést, javítani annak hiányosságait. Ennek lehet csekély pénzügyi eredménye, ahogyan a rendszerszintű hatékonyságjavítással, a kapacitások átszervezésével és a betegút-menedzsmenttel is lehet valamennyit fogni, de sokat nem. Az elmúlt időszakban az aktív ágyak száma hazánkban harminc százalékkal csökkent, miközben ugyanez az arány Európában mindössze 15 százalék volt. 2012-ben 14 magyar kórházban szűntek meg az aktív ágyak. Ha nagyon erős az anyagi szorítás az intézményeknél, az a betegeknek nyújtott szolgáltatások és a szakmai tartalom romlásához, az emberi erőforrás elvesztéséhez vezethet. A gyógyítás minőségét és eredményességét eddig az orvosok és szakdolgozók többletmunkájának köszönhetően sikerült megőrizni, akik a kiégésig dolgozva igyekeznek ellátni a feladatukat és a betegeket.

– Járhat több ezres elbocsátásokkal az átszervezés?

– A nullszaldós költségvetési kényszer a jelenlegi finanszírozás mellett jelentős emberi erőforrás-mozgásokhoz vezetne országszerte. Az amúgy is alulfizetett, kiégett és túlterhelt munkaerő garnitúrát elbocsátásokkal terhelni, a bért, juttatásokat csökkenteni nagyon veszélyes irány. A korábbi átalakítások tapasztalatai azt mutatják, hogy a munkavállalók, vagy teamek áthelyezése másik kórházba, vagy egyik városból a másikba eddig sem volt sikeres. Az egészségügyi dolgozók belső mobilitása igen kismértékű, félő, ha kényszerhelyzetbe hozzuk őket, elmennek az országból. Bízom benne, hogy józan döntések születnek a szakpolitika részéről is, amelyek ezeket a szempontokat értékelik.

– Az elmúlt években gőzerővel dolgozott a szakma a progresszivitási szintek meghatározásán és kialakításán. Most „A”, „B”, „C”, „D”, „E” kategóriákba sorolták a szakmákat. Fölösleges volt az eddigi munka?

– Az OEP módszertani anyagában nem tisztázott, hogy mit gondolnak a progresszivitási szintekről. A megyei jellegű átszervezés veszélye – ami főleg a kisebb megyékben fordulhat elő –, hogy a súlyosabb, vagy szövődményes eseteket nem tudják ellátni a kórházakban, mert hiányzik a szükséges kompetencia. Ezek a betegek most egyetemi, főváros centrumokba kerülnek. Az „A” és „B” szakmákat homogenizálják, a „C” szakmákat már regionális szinten fogják szervezni.

– A nyolc egészségügyi régióról beszélünk?

– Nem. Közigazgatási régióról, ami a MKSZ szerint az átalakítás másik súlyos kérdése. A Semmelweis Terv legfontosabb eleme és eredménye volt az egészségügyi térségek kialakítása, amelyek hosszas logisztikai elemzés és szakmai egyeztetés után logikusan fedték le a spontán betegutakat. Ha e helyett most közigazgatási régióban gondolkodunk, akkor a balassagyarmati betegnek a „C” és „D” szakmákban Miskolcra kell mennie, holott mindig is Budapestre járt. A kórházszövetség a térségi elv megtartását és a már most jól működő, progresszivitási szintekhez kötött gyakorlat megerősítését szorgalmazza, amelynek az „A” és „B” kategóriás szakmáknál meg kell jelennie.

– Nem félő, hogy mindenki azokat a szakmákat igyekszik majd megtartani, ami „jól fizet”?

– Amikor ennyire erős a szorítás, világos, hogy mindenki a kevésbé veszteséges profilokban igyekszik megerősödni, és ezért egyes betegségcsoportok hátrányos helyzetbe kerülhetnek. A kiemelten fajsúlyos ellátások, a nagy szakmai centrumok most is deficitet termelnek. Ezeket az ellátásokat vagy direkt-, vagy bázisfinanszírozással kell kiemelni, nem csak gyógyító, hanem szervező és oktatómunkájukat is fedezve.

– Figyelembe vesznek az átszervezésnél minőségi mutatókat annak érdekében, hogy a jó eredménnyel, kevés szövődménnyel gyógyító ellátó helyek maradjanak meg?

– Erre a decentralizált döntéshozatal jó lehetőséget adhat, hiszen a megyei, helyi intézményeket és az ott nyújtott ellátások minőségét jól ismerő szakemberek egyeztetnek. Ez egy pozitív lehetőség, amivel most élni lehetne, hogy aztán a gyakorlatban ez hogyan fog működni, azt egyelőre nem tudom.

Hozzászólások: