Együtt kell megtalálnunk az utakat - Dr Velkey György évértékelése

Kórház Szaklap, 2015. Tél - Dr Szepesi András, Zöldi Péter

Dr Velkey Györggyel, a Magyar Kórházszövetség elnökével értékeltük az évet.

-Az elmúlt hetekben jelentős szemé­lyi változásokat élt át az egészségügyi el­látórendszer. Lett új államtitkár, új fő­igazgató az Állami Egészségügyi Ellátó Központ élén, várható új OEP-főigazgató és tisztifőorvos is. E változások alapján Ön mit vár az ágazat irányításától?

- Jelenleg, amikor még kialakulóban van a szervezet, amikor a személyi kérdések van­nak előtérben, még nem nagyon tudunk ki­nek mit üzenni. Megilleti a türelem az új vezetőket. Szövetségünk március 2-1.j. kö­zött rendezi éves kongresszusát, akkor­ra biztosan tudni fogjuk, mit várhatunk az ágazat megújult vezetésétől.

-A napokban zárult le hivatalosan a tava­szi konszolidáció. A legfrissebb hírek sze­rint az adósságállomány eléri a 45 milli­árd forintot. Ezek szerint idén nem sikerült megnyugtatóan rendezni a kórházak pénz­ügyi helyzetét?

- Valóban, a mi adataink szerint is 45 milli­árd forint körül van a kórházak lejárt adós­sága. Az mindenképpen jelentős eredmény, hogy az elmúlt fél évben összesen 62-63 milliárd forint ágazaton kívüli forrás került a rendszerbe. Arról, hogy ez pontosan mi­re volt elég, augusztus elsején kellett vol­na tiszta képet kapnunk, hiszen ez volt a konszolidációra kapott pénz kifizetési ha­tárideje. Ám ez elhúzódott. Változatlannak tűnik, hogy havonta 3-5 milliárd forint­tal nő a kórházak adósságállománya. Az uniós pályázatokból származó kifizetések még tovább bonyolítják a képet, a szakér­tők szerint 5-10 milliárd forinttal javulhat a helyzet a kifizetések befejezésekor.

- Pontosan mennyi pénz hiányzik a rend­szerből, egészen pontosan a szakellátási kasszából?

- Sokfelől lehet a kérdést megközelíteni, de a végeredmény nagyjából ugyanaz. A jelen­legi, a lakossági megbetegedésekhez viszo­nyítva visszafogottnak mondható teljesít­ményű kórházi ellátás dologi költségeiből minimum 50 milliárd forint hiányzik éven­te. Ha figyelembe vesszük, hogy mennyire innováció mentesen üzemel a rendszer, és a járóbeteg-szakellátók jogos igényeit is hoz­zászámítjuk ehhez, akkor mondható, hogy 100 milliárd forintra lenne szükség a működtetésre, anélkül, hogy ebből egyetlen fo­rintot bérjellegű kiadásokra fordítanánk. Ha azt is hozzátesszük ehhez, hogy intézménye­ink munkatársai minden ellenkező megnyi­latkozás ellenére rendkívül alulfizetettek és a migrációt is vissza kell szorítanunk, akkor az ez irányú számítások szerint további 300 milliárdra lenne szükség bérfejlesztésre. A szakellátás működőképességének hosszú távú biztosítására tehát évente Lj00 milli­árd forintnyi többletforrásra van szükség, ezen felül az amortizáció pótlására, alapel­látásra, népegészségügyre további legalább 100 milliárd forint friss forrás kell. Így jön ki a sok helyen olvasható 500 milliárd fo­rint, azaz a magyar GDP 1,5-2%-a. Ha ez a pénz megérkezik és párhuzamosan a rend­szer szabályozottabb és ellenőrzöttebb lesz, biztonságos, hatékony és eredményes kór­házi működés alakulhat ki.

-Az uniós projektek lezárásával meglepő­en sok modern eszköz és technológia ke­rült az egészségügybe. Mennyire érezhető ennek hatása?

- Rugalmas és bátor lépés volt a 2007 és 2014 közötti uniós finanszírozási időszak eddig nem felhasznált forrásait az egész­ségügyi technológia fejlesztésére fordí­tani. Persze, van bennünk némi szoron­gás, hiszen még a legutolsó pillanatban is olyan projekteket írnak ki, amelyeknek a végső határidőig történő megvalósítása hajmeresztően nehéznek tűnik. Ha a képal­kotó diagnosztikai eszközök cseréjére gon­dolunk, annak a teljes kórházi szféra szá­mára jelentős hozadéka van, mert olyan megújult, digitális gépparkkal tudunk majd dolgozni, amelyek szervizköltségét a projektek döntő többségében öt évig nem kell megfizetni. Év végéig pontosan kide­rül, mekkora gépfejlesztést tudunk befe­jezni. A sikerhez a szakági irányításnak, kórházi menedzsmenteknek és a szállítók­nak nagyon összecsiszoltan kell együtt­működniük. Biztos vagyok abban, hogy megint látni fogjuk, hogy jó cél érdekében bizalmi légkörben eredményes és hatékony a rendszer szereplőinek összteljesítménye.

-Az uniós finanszírozási időszak lezárul­tával mérleget vonhatunk: mennyire vál­tozott meg a kórházi ellátórendszer az el­múlt években?

- Ha végignézzük azt a kórházi megújítá­si programot, ami ebben az uniós ciklus­ban végbement, összes elle,ntmondásá­val együtt is egyértelműen pozitív a kép. A vidéki Magyarországon XXI. századi szín­vonalú, modern technológiájú intézmé­nyek jelentek meg, amelyek a betegek és munkatársaink, nem ritkán az adott terü­let legfőbb munkavállalói számára olyan környezetet biztosítanak, ami nagymérték­ben csökkenti a vidéki Magyarország lema­radását. Ilyen értelemben kultúrateremtő beruházásokról is szó van, nemcsak egész­ségügyi, hanem építészeti és technológiai szempontból is.

-A megújult infrastruktúra vajon a ma­gyar kórházakban tartja az orvosokat?

- Egy-egy kollégánk végső döntése arról, hogy fiatalként miért áll be a magyar egész­ségügybe, illetve később itthon marad-e, számtalan motiváló és elriasztó tényező egyensúlyából áll össze. A család- és hazasze­reteten túl alapvetően két lényegi szempont van. Az egyik az elvégzett munka mennyisé­ge és minősége, valamint a kapott bér és tár­sadalmi megbecsülés aránytalansága miatti feszültség egyéni tolerálhatósága. A másik a kultúra. Az a tapasztalatom, hogy ez utób­bi legalább ugyanolyan mértékben esik lat­ba, mint az előző. A kultúrának pedig vannak makroszintű és helyi vonatkozásai. Ráadásul a rendszerszintű egészségügyi kultúra ko­pottsága nagymértékben felértékeli a helyi kórházi és osztályos közösségek jelentősé­gét és egyúttal a menedzsmentek szerepét is. Vannak olyan intézmények, amelyek ala­csony bérszínvonal mellett jobban meg tud­ják tartani munkatársaikat, máshol pedig magasabb bér mellett is jelentős a migráció. Az, hogy mi billenti át azokat a kollégákat, akik elmennek egy kórházból, egy szakmából vagy az országból, nüanszokon, sokszor apró figyelmességeken múlik.

- Egy ilyen környezetben hogyan lehet rendszerszerűen gondolkodni az új állam­titkár egyik prioritásáról: a fővárosi ellátó­rendszer újragombolásáról?

- Ebben a kérdéskörben fontosnak tartom egy rendszerelméleti kérdés tisztázását. Régi, rossz reflex, ha bárki azt hiszi, hogy a magyar egészségügyi rendszer felépíthe­tő egy egységes rendszeralkotó gondolat­ra. A legirreálisabb ebből a szempontból a fővárost is magába foglaló súlyponti kór­házi rendszer volt. Magyarországon leg­alább kettő, de inkább háromféle egész­ségügyi rendszer működik, ha a területi betegutakat nézzük. E három rendszer egyi­ke a főváros, a másik a három vidéki orvosi egyetem, illetve a miskolci megyei kórház köré szerveződő térségek világa, a harma­dik rendszer pedig Nyugat-Magyarországot jellemzi. A vidéki Magyarországot a há­rom orvosi egyetem, illetve a nagyobb me­gyei kórházak köré szerveződő hierarchi­kus rendszer jellemzi. A három egyetem és Miskolc olyan progresszív központok, amelyek alá egyértelmű, majdnem egy­irányú betegutakkal, minimális átfedéssel tagozódnak az egyes városi és megyei el­látó egységek. Világos tagolású, a 21.j órás ellátást a progresszivitás magas szintje­in is egyértelműen képviselni tudó rend­szerről van szó. Nyugat-Magyarország et­től a mintázattól annyiban tér el, hogy nincs se egyetem, sem olyan, az útháló­zatból adódó kiemelt központ, mint az említett helyeken. Így Győr, Szombathely, Zalaegerszeg és Veszprém munkamegosz­tása megyei rendszer szerű, és ott bármilyen erőszakot is próbálunk elkövetni, a magasabb szintű centralizáció mindig ide­gen marad. Ugyanakkor több beteg mozog az alacsonyabb szintű végpontok felől a fő­város irányába.

- Ehhez képest rendszerelméleti szem­pontból hogyan írható le a főváros?

-A vidéken tapasztalt centrális működé­si modell helyett hálózatos szerkezetű ellá­tórendszer működik, aminek a logikája tel­jesen más, mint a vidéki Magyarországé. A budapesti lakosokon túl ugyanis a fővárost terheli az agglomeráció lakossága, illetve a környező megyék lakosságának közepes­magasabb progresszivitási szintet igénylő betegei, valamint az ország teljes lakossága a progresszivitás csúcsán. A hálózatos szer­kezetű rendszer különböző pontjai kiegé­szítik egymást ebben a bonyolult feladat együttesben, és ezek szoros együttműkö­désére épül a rendszer fenntarthatósága. E működés jellemzője, hogy egyik alkotóelem sincs abban a helyzetben, hogy komplett el­látást valósítson meg. Így amikor arról be­szélgetünk, hogy egy képzeletbeli kórház folyamatos ügyeleti rendszert nyújtson, és teljes mélységében lássa el a lakosságot, rájövünk arra, hogy ez megvalósíthatatlan, mert sem az infrastruktúra, sem a szokások, sem a betegutak, sem a betegek viselkedése ezt nem teszi lehetővé.

-Van-e értelme bármilyen centralizaciónak?

-A hálózatszerűen elhelyezkedő kórházak természetesen különböző kultúrákat is jelentenek, amelyeknek nincs ínyére a köz­pontokba szerveződés. Én nem azt mon­dom, hogy ez jól van így, hanem azt, hogy ez van. Világosan látni kell azt is, hogy egy ilyen környezetben a munkatársak moz­gatása életveszélyes, mert ha erővel meg­mozdítjuk őket, szinte biztosan nem ott kötnek ki, ahol mi szeretnénk. Ebből adó­dóan én nem mernék a fővárosi ellátásba radikálisan beleavatkozni, hanem a háló­zatos struktúra megerősítésére koncent­rálnék. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség egy nagy budai sürgőssé­gi centrumra vagy egy jól elérhető, felújí­tott infrastruktúrájú nagy budai kórház­ra. De emellett a meglevő műhelyeket kell fejleszteni. Legfeljebb egy bécsi központi kórház méretű ezer milliárdos nagyságren­dű beruházás írhatná át ezt a szerkezetet.

- Hogyan lehet ebből a helyzetből kikeve­redni?

-Az államtitkár úr által javasolt irány meg­valósítható: a fejlesztve átalakítás reményt jelenthet a sikerre. A jelenlegi állapot figye­lembe vételével, sok-sok aprómunkával és jó szabályozási mechanizmusokkal racionalizál­ni lehet az ellátást. Ennek részelemét jelentik a hálózatos rendszeren belüli csomópon­tok, amelyek koordináló funkcióval bírnak. Erre a feladatra a fővárosra rávetített térségi rendszer éppen teljesen alkalmas. Az észak­közép-magyarországi egészségügyi térség középpontja a Honvéd-Uzsoki-Bethesda há­romszög. A nyugat-közép-magyarországi tér­ségé a János-Városmajor-OOI háromszög. A dél-közép-magyarországi térség gyújtó­pontja pedig a Nagyvárad tér és környéke a klinikai tömbökkel, Szent István-Szent László kórházzal, GOKl-val és Heim Pál Kórházzal. Ez egyúttal egy országos tudásközpont is. Ha a hálózat ezen három pontját erősítjük meg, és egymással jól koordinált ellátásokat ho­zunk létre, valószínűleg eljutunk arra a szint­re, hogy a fővárosi intézményhálózat be tud­ja tölteni az ország egésze szempontjából is kulcsfontosságú ellátási szerepét.

- Milyen aknákat rejt magában egy ilyen koncepció?

- Kihívást jelent, hogy a Semmelweis Egye­tem a háló minden pontján ott van. Fontos feladat a Honvédkórház szerepének és köz­ellátási funkciójának egyértelműsítése, a Semmelweis Egyetem közellátási szerepé­nek pontosítása, valamint az országos in­tézmények identitásának erősítése. Az egy­házi kórházak sajátos kultúrájú, népszerű ellátásait is erősíteni érdemes. Azt gondo­lom, egyébként nagyon izgalmas és jóízű versenyhelyzetet teremtene, ha lenne egy egyetemi, egy honvéd egészségügyi és egy fővárosi csomópont, és ehhez lehetne igazí­tani a többi szereplőt.

- Néhány évvel ezelőtt onnan indultunk, hogy a fővárosnak volt 12 kórháza, az egye­temnek számtalan klinikája, a Belügy­minisztériumnak és a Honvédelmi Minisz­tériumnak néhány kórháza, az Egészségügyi Minisztériumnak 10 országos intézménye, valamint néhány egyházi intézmény. Akkor senki sem koordinálta a működést. Ma ho­gyan lehetne jobbá tenni a helyzetet, álla­mi irányítás alatt?

- Ma már az intézményi koordinációra re­mek eszközök állnak rendelkezésre, a sze­replők döntő többsége állami fenntartás alatt áll, valós tehát az a hiányérzet, hogy meglévő eszközeinkkel nem élünk. Persze, ha az egészségügyön kívülre is tekintünk, felmerülhet a kérdés, hogy nem magyar kulturális deficit-e, hogy a meglévő, intéz­mények és ágazatok közötti koordinációs lehetőségekkel nem élünk.

- Ennek kapcsán felmerül a kérdés: szük­ség van-e kórháztörvényre?

- Ez egy régi kérdés, a rendszer nagy adós­sága. Szócska Miklós államtitkársága vé­gén a Semmelweis-terv mentén való elvi ha­ladás miatt világosak voltak a sarokkövek. A területi rend, a progresszivitási rendszer egyértelműbb volt, és 2013-2011.J-ben meg lehetett volna egy egyértelmű keretrend­szert biztosító kórháztörvényt alkotni. Ezt követően a megyei irányítórendszer kialakí­tásával, illetve néhány más elemmel a keret­rendszer kicsit diffúzabbá vált. Ebből adódó­an nem. egyszerű kórháztörvényt alkotni, de lehet, hogy éppen ezért lenne szükséges. Ha csak az irányító szerveket nézzük: vannak tér­ségi elrendezésű fenntartói területi igazga­tóságaink, megyei elrendezésű főigazgatói és gazdasági irányító hatóságaink, regionális el­rendeződésű biztosítói és tisztifőorvosi hiva­talaink, ám ezek határterületei és hatáskörei nincsenek egyértelműen tisztázva.

- Sok minden a szőnyeg alá van seperve, ezért lenne jó egy kórháztörvény?

- A GYEMSZI ÁEEK-ké alakulása, és erejé­nek ebből adódó csökkenése sok helyen bi­zonytalanná tette a folyamatokat, és nem mindenhol tudni, hogy ki kivel hogyan van kapcsolatban. A szakfőorvosi és szakmai kollégiumi rendszer más hivatalokhoz ke­rült, ezek betegút-menedzsmentben meg­lévő szerepét és a fenntartóhoz való vi­szonyát nem definiáltuk újra. Korábban a GYEMSZI vitt számtalan funkciót, ezt kö­vette az OEP sajátos ellátásszervező funk­ciója. Egyelőre nem látni, hogy az új egész­ségpolitikában melyik háttérszervezet bír majd nagyobb jelentőséggel. A tervezett és megvalósult személycserékből úgy tűnik, az Országos Tisztifőorvosi Hivatal nagyobb hangsúlyt fog kapni az eddigieknél, és fel­értékelődik az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet is. E szer­vezetek között is meg kell találni az össz­hangot- nemcsak az államigazgatáson be­lül, hanem a kórházi világ felé is. Ez is egy adalék a tisztázás szükségességéhez.

-Az ősz eseményei alapján merre tart a magyar egészségügy?

- Jelenleg égető szükség van az egész­ségügy kiemelt ágazatként való kezelésé­re. Reményeim szerint nem a katasztrófák vagy krízisek fognak idevezetni, hanem szakmai és logikai érvek, amelyek alá kell hogy támasszák a politika és a gazdaság­politika szereplői előtt, hogy ez a társadal­mi folvarnatok és megítélés szempontjából kiemelt fontosságú rendszer talán még ép­pen megmenthető. A jelenleg nem tapasz­talt ágazati békét valamilyen módon meg kellene teremteni, ugyanis látható, hogy a kórházi világ jelenleg forrong. Fontos len­ne konszenzust teremteni az ország gaz­dasági lehetőségei és az egészségügyi közellátást nagy erőfeszítésekkel biztosí­tódolgozók egyébként alapvetően beteg­szempontokat megjelenítő igényei között. Miközben az uniós fejlesztések őrült vég­hajrája tart, és a téli megfeszített betegel­látási hullám is tetőződik, 'tehát mindenki nagyon sokat dolgozik, érezni a feszült vá­rakozást a kollégákban.

- Hogyan látja a következő hónapokat, 2016-ot?

- Új államtitkárunk van, aki nagy ambíci­óval kezdte el tevékenységét. Erősen druk­kolunk neki, és a Magyar Kórházszövetség igyekszik mindenben partnere és segítsége lenni. Elnöktársaimmal együtt már sikerült is találkoznunk vele, akkor meghatározta a legfőbb prioritásokat és a politika által ki­emelt témákat. Mi ehhez igyekszünk iga­zodni, és a munka támogatására a megha­tározott öt témakörben munkacsoportokat alakítottunk ki. Megállapodtunk abban, hogy igyekszünk rendszeresen véleményt cserélni, és megadjuk egymásnak a szüksé­ges visszajelzéseket.

- Alakul a nagy összefogás?

- Úgy érzem, most lényeges igazán, hogy összefogjunk, hiszen a politika eredménye­ket vár az ágazattól. Ha el tudjuk érni azt, hogy a szociális és egészségügyi ellátás ha­tárterületi kérdései megoldásra kerülje­nek, akkor ez értékelhető eredmény lehet. Ugyanilyen fontos az alapellátás és a szak­ellátás közötti betegút-szabályozás javítá­sa. Izgalmas politikai elvárás a megyei vagy térségi összevont gazdasági érdekképvise­let kialakítása. Ezzel kapcsolatban vannak félelmeink, de minden erőforrásunkat fel­ajánljuk, hogy saját tapasztalatainkkal a le­selkedő veszélyeket közösen ki tudjuk vé­deni. Együtt kell megtalálnunk azokat az utakat, amelyek szimpatikusak a politika számára és bizalmat ébresztenek az egész­ségügy iránt. Ehhez mi azt kérjük, hogy a helyenként hallott, kórházi világot felületes ítéletalkotással becsmérlő hangok halkítása ébresszen bizalmat munkatársainkban.





Hozzászólások: