AZ EGÉSZSÉGÜGY REFORMJA

Magyaridők.hu, 2016. március 11. - Kincses Gyula

A Magyar Idők oldalain több írás is foglalkozott az egészségügy, az egészségbiztosítási alap bevételi oldalával. A Botos házaspár a romlás okát az alacsony bérekben és alacsony járulékkulcsokban látja, és az egészségkárosító termékek termékdíjának átengedését javasolta. Árva László szerint Magyarország gazdasági kudarcaiért elsősorban az élőmunkát terhelő magas elvonások a felelősek, ezért a járulékalapú finanszírozás helyett brit mintára adóalapú finanszírozást, állami egészségügyet ajánl. Ónodi Szűcs Zoltán államtitkár nyilatkozatainak is visszatérő eleme, hogy a magyar bérszínvonal ennyi járulékot termel ki, ehhez kell szabni az igényeket, az ellátásokat.

Egyetértek minden olyan szándékkal, amely pénzt akar juttatni az egészségügynek. És egyetértek azzal is, hogy a versenyképesség javítása érdekében az egészségügyi közterheket nem elsősorban a munka világára kell terhelni, hiszen hiába van Magyarországon az egyik legalacsonyabb szja-kulcs Európában, ha a munkabérre rakódó közterhek a legmagasabbak közé tartoznak. 2016-ban az egészségbiztosítási alap bevételeinek közel háromnegyede (72 százalék) közvetlenül a termelés költségeként jelentkezik, és mindegy, hogy a munkáltató terhét egészségbiztosítási járuléknak vagy szociális hozzájárulási adónak hívják.

A tény: a lakosság mintegy 40 százalékát kitevő munkaerőpiaci szereplő fizeti az egészségügyi ellátás költségeinek 72 százalékát, és a további hatmillió állampolgár után a költségvetés fizet 19 százaléknyi járulékot. Hogy még egyértelműbb legyek: a munka világában levő járulékfizetők után fejenként és évente 352 974 forint befizetés jut, míg a költségvetés csak 69 470 forintot fizet egy jogosult után. Ami még fontos: az egészségkárosító termékek különadóiból, díjaiból befolyó pénz csak gesztusértékűnek mondható, hiszen az egészségbiztosítási alap költségvetésének a két százalékát sem éri el.

A rendszer igazságosabbá tételéhez egyrészt az általa biztosítottak után az államnak a tényleges átlagos igénybevételt fedező vagy legalábbis az egy jogosultra jutó átlagos járulékot kell megfizetnie. Érvényesíteni kell a „károkozó fizet elvet”, és az egészség­károsító termékek nem áfajellegű közterheit mind az egészségbiztosítási alapba kell irányítani, valamint a chipsadó mintájára ki kell terjeszteni az egészségkárosító termékek és tevékenységek különadóját akár az üzemanyagokra is, hiszen a légúti megbetegedésekben fontos kóroki szerepe van.

De az igazságosabb teherviseléshez és a versenyképesség javításához nem kell szétverni, felszámolni a társadalombiztosítás rendszerét. Magyarországon az állami egészségügyi rendszerre való áttérés több okból sem célszerű és nem indokolt.

A társadalombiztosítás fenntartásának első indoka nem szakmai, hanem historikus-érzelmi: ez következik a magyar kulturális-társadalmi hagyományokból. Magyarország volt a második állam, amely 1891-ben bevezette a bismarcki társadalombiztosítást, amely olyan mélyen beégett a köztudatba, hogy még a szocializmus alatt is tovább élt. Talán nem mindenkinek ugrik be, hogy a még ma is használt SZTK elnevezés a Szakszervezetek Társadalombiztosítási Központjának volt a rövidítése. Így 1990-ben nagy társadalmi támogatottságú lépés volt a társadalombiztosítás rehabilitálása.

A második: az egészségügy hagyományosan maradékelven finanszírozódik, és ezen csak a normativitás, a járulékelvű finanszírozás segít. 2012-től a munkáltató az elkülönített járulék helyett egységes szociális hozzájárulási adót fizet, és a tárgyévi költségvetés dönti el, hogy ez a pénz az aktuális likviditás és politikai szándékok szerint éppen hogyan oszlik meg a két alap között. 2016-ban az így befolyt adó 21 százaléka került az egészségügyi alapba, a többit a nyugdíjalap kapta. De erről minden évben újra dönt a tárgyévi költségvetés, és ha tudjuk, hogy a demográfiai trendek miatt nő a nyugdíjasok száma, és a választásra jogosultak hozzávetőleg 38 százaléka nyugdíjas, akkor az egészségügy nem sok jóra számíthat.

A harmadik: a „klasszikus” társadalombiztosítás politikai előnyöket is rejt, hiszen egy társadalombiztosítási önkormányzatban a különböző jövedelemtulajdonosoknak maguknak kell megküzdeniük egymással a terhek újraosztásában. Ennek a munkának nagy eredménye lehetne az ott levő felelősség kapcsán megélt felismerése annak, hogy a vállalt terheknek és a juttatásoknak összhangban kell lenniük, azaz nem lehet fedezet nélküli követelésekkel előállni. És nem tekinthető sikeresnek az egészségügyi intézmények államosítása sem. Az állam nem jobb gazda, de szakértői vélekedések szerint mintegy százmilliárd forint forráskivonást okozott az, hogy az önkormányzatok már nem vagy nem olyan mértékben pótolják az egészségügyi intézmények hiányait.

Az utolsó érv, hogy itt már jártunk (sőt: járunk), és nem vált be. Volt már Magyarországon központi irányítású és tisztán költségvetési forrásból („előirányzatból”) működő állami egészségügy, de akár a lakosság egészségi állapotát, akár az ellátórendszer szerkezetét, működését, hatékonyságát nézzük: nincs semmi okunk visszavágyásra… És hogy ez nem a szocializmus, hanem a centralizált, államosított rendszer hibája, arra napi példa a Klik működése, illetve működési zavara. Az egészségügyben (még) nem ment végbe ez a fajta centralizáció, így az ebből fakadó problémák is enyhébbek, bár az államosítás valós előnyei sem nagyon mutathatók ki. A kiemelt intézményeknek (az egész évben huszonnégy órában felvételes kórházak, regionális centrumok, országos intézetjellegű szakkórházak stb.) szerintem is központi fenntartásúaknak kell lenniük a jövőben is, de itt a normális étvágy vége.

Bár a nemzeti egészségügyi szolgálatok és a társadalombiztosítási rendszerek életképessége ügyében hiba lenne globális ítéletet mondani, de ennyiből is látható, hogy itt és most, Magyarországon nem célszerű a társadalombiztosítási rendszert állami egészségügyi szolgálatra cserélni.

(A szerző egészségügyi szakértő)

Hozzászólások: