Az egészségügy finanszírozása

Magyar Idők, 2016. február 10. – Árva László

Nem túlzás azt állítani, hogy Magyarország gazdasági kudarcai a rendszerváltás után jelentős mértékben az élőmunkát terhelő túlzott elvonásoknak (példátlanul magas és áttekinthetetlen személyi jövedelemadók, illetve társadalombiztosítási járulékok) tudhatók be.

Botos Katalin és Botos József pár napja érdekes cikket írt a Magyar Időkben az egészségügy kérdéseiről. Egyfelől azt írják, hogy „az egyik forrás lehetne, ha az egészségre káros termékeket terhelő fogyasztási adókat vagy azok nagy részét közvetlenül az egészségbiztosítási pénztárhoz utalnák”, másfelől, mint írják, „nem ördögtől való gondolat a járulékemelés sem, különösen a munkaadókat illetően”.

A társadalombiztosítási rendszer eredetét a császári (bismarcki) Németország, az angol jóléti állam (welfare state), az amerikai New Deal és az európai szociáldemokrata kormányok intézkedéseiben találhatjuk meg.

Az egészségügyben többféle rendszer működik a világban. Ilyen az alapvetően államilag (az adórendszerből) finanszírozott rendszer, ami például az Egyesült Királyságban működik. Ilyen a kötelező, de nem konkrétan meghatározott egészségpénztár, amikor elő van írva, hogy mennyit kell munkabérarányosan kötelezően befizetni egészségbiztosítási célra egy adott jövedelem után, de az már nincs megszabva, hogy mely pénztárakat kell választani, és ez a szisztéma rendszerint a bérekre vetített járulékokból van fenntartva. Ilyen az a rendszer, ahol a kötelező alapbiztosítás mellett tetszés szerint lehet kiegészítő, többletellátásra jogosító biztosításokat is kötni.

Visszatérve Botos Katalin és Botos József javaslataira, míg a költségvetésre történő hivatkozásukkal teljesen egyet lehet érteni, bár lehet, hogy a káros termékeket egyszerűen be kellene tiltani, de persze a nagyon magas adók is elképzelhetők, azonban a másik javaslatot, amely a járulékemelésre vonatkozott, mindenképpen sürgősen el kellene felejteni. Ez a járulékemelési ötlet azért sem lenne jó, mert Európában arányait tekintve már ma is hazánkban az egyik legmagasabbak a béreket terhelő elvonások (ennél csak Belgiumban, Ausztriában és Németországban voltak arányaikban magasabbak 2014-ben az OECD adatai szerint). A magas elvonások miatt aztán még mindig sok magyar vállalkozásnál jellemző, hogy minimálbéren jelentik be a munkavállalókat, így a befizetendő járulékok értéke is alacsonyabb lesz, vagy „vállalkozónak” kényszerítik őket, ami által a járulékokat teljes egészében a dolgozóra terhelik.

Nem túlzás azt állítani, hogy Magyarország gazdasági kudarcai a rendszerváltás után jelentős mértékben az élőmunkát terhelő túlzott elvonásoknak (példátlanul magas és áttekinthetetlen személyi jövedelemadók, illetve társadalombiztosítási járulékok) tudhatók be. Ennek nyomán vált Magyarország alacsonyan képzett munkaerőt hasznosító összeszerelő központtá, emiatt indult el a fiatal, képzett munkaerő elvándorlása az országból, és ezért szenvednek a kisvállalkozások, és ezért kell mindennapi harcot folytatni a feketefoglalkoztatás ellen is. De még a katasztrofális hatású orvoselvándorlás esetében is fontos szerepe van a magas elvonásoknak, mert többek közt ezek miatt sem lehet rendesen emelni az orvosok bérét; a béremelés fele nem jutna el a célcsoporthoz, „béreket terhelő állami elvonások” formájában elszivárogna.

Jelenleg hazánkban az átlagjövedelmet kereső, egyedülálló személyek esetében a munkaerőt terhelő elvonások szintje az OECD adatai szerint 49 százalék (erre szokták mondani, hogy ma egy dolgozó átlagosan fél évet magának dolgozik, míg az év másik felében a társadalombiztosítási elvonások és a jövedelemadó megtermeléséért). És bár a gyermekek után járó kedvezmények egy kissé árnyalják a képet, de nem túl erősen, ugyanis az átlagbér 67 százalékán kereső, két gyermeket nevelő munkavállaló esetében ezek az elvonások 2014-ben (ugyancsak az OECD adatai szerint) 26,1 százalékot tettek ki, ami még mindig nagyon magas érték nemzetközi összehasonlításban.

Mindenesetre ha abszolút értékben vagy a GDP arányában nem is költ hazánk sokat az egészségügyre (2013-ban az egészségügyre fordított összes kiadások részesedése hazánkban a GDP nyolc, a közösségi egészségügyi kiadások esetében pedig csupán öt százalék volt), a béreket terhelő elvonásokat tekintve már más a kép, aminek az az oka, hogy a társadalombiztosítási elvonások nemcsak az egészségügyi rendszert, hanem a nyugdíjrendszert is finanszírozzák. Ma hazánkban a munkavállaló által fizetendő nyugdíjjárulék a bruttó bérek tíz százaléka, míg az egészségbiztosítási járuléknak két része van: a furcsa nevű természetbeli egészségbiztosítási járulék, amely négy, valamint a pénzbeli egészségbiztosítási járulék, amely három százalék. A szociális hozzájárulási adó, amit a munkaadók fizetnek, 27 százalék, valamint 1,5 százalék a szakképzési hozzájárulás. Ehhez még hozzájön a nagyobb vállalkozásoknak egy összegben, a munkavállalók létszáma alapján fizetendő rehabilitációs hozzájárulás is. Ez a rendszer a nem könyvelők vagy bérszámfejtők számára első ránézésre bonyodalmasnak és nehezen áttekinthetőnek tűnhet, de még mindig messze elmarad a 2010 végéig érvényben levő rendszertől, amikor jóval több különböző jogcímen kellett társadalombiztosítási hozzájárulást fizetni.

Természetesen ez a rendszer jelentősen egyszerűsíthető lenne, méghozzá úgy, hogy a munkabéreket terhelő elvonások is csökkenjenek. A megoldás az lehetne, hogy a béreket terhelő elvonásoknak legalábbis egy részét – nevezetesen az egészségügy finanszírozását célzó részt – be lehetne építeni az adórendszerbe. Ennek az lehetne az eredménye, hogy a béreket terhelő elvonások csökkentése nyomán a hazai kis- és középvállalkozások fellendülnének, kevésbé lennének ösztönözve a feketefoglalkoztatásra, és emellett a magasabban képzett munkaerő itthon tartása is könnyebb lenne, miközben nem kellene feltétlenül csökkenteni az egészségügyre fordítható kiadásokat sem. Az egészségügy esetében a kiadásokat, az igen jól működő angol példát követve, a költségvetés általános bevételeiből fedezhetné a kormányzat. Ebben az esetben is lehetne szigorú költségvetési korlátokat szabni az egészségügyi rendszernek, és természetesen ebben a rendszerben csak a finanszírozásnak kellene alapvetően államinak lenni, a szolgáltatók lehetnének éppúgy állami vagy magánszolgáltatók is, mint ahogy eddig is volt erre példa.

Ebben a költségvetésből finanszírozott rendszerben végső soron mindenki jobban járhatna, hiszen egy 100 forintos bruttó béremelés ebben az esetben nemcsak nagyjából 50 forintos nettó emelést eredményezne az orvosoknak és az ápolószemélyzetnek, hanem az összeg nagyobb része a pénztárcájukba kerülhetne, és ez nagyrészt segíthetne a hálapénzrendszer leépítésében és az orvosok itthon tartásában is. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a gazdaság egyik legfontosabb erőforrása egyre inkább a humántőke, a képzett és egészséges munkavállaló. Ezért az egészségügyre fordított kiadásokat igenis produktív beruházásnak kell tekinteni, és nem lenne szabad azon spórolni, mint ahogy a humántőke részesedésével (vagyis a nettó bérekkel) sem lenne szabad takarékoskodni.

A szerző közgazdász

Hozzászólások: